A galambtenyésztés korántsem új keletű tudomány, hiszen a legjobb tudásunk szerint már több ezer éve próbálkoztak vele. A kutatások szerint 3000 évvel ezelőtt foglalkoztak vele komolyabban. Először természetesen a vadállatokat háziasítani kellett, és csak ezt követően lehetett megpróbálni az ember saját céljait megvalósítani, illetve az állatban fellelhető jó tulajdonságokat a saját maguk javára fordítani.
Az állattenyésztés manapság nagy szakértelmet igényel. A sikerhez sok, különféle szakterület ismerete szükséges. Hogy csak egy párat említsek: genetika, takarmányozás, egészségügy, higiénia, éghajlat, különböző gépészeti technikák…
Egyiptomi galambdúcok (Karen / Flickr.com)
Tenyésztési célok és módszerek
A tenyésztési célok eléréséhez különféle tenyésztési módszerek állnak rendelkezésünkre. Korábban már utaltam arra, hogy minden fajtának van fajtaleírása (standard), amelyhez megpróbálnak igazodni az élő állatok formálásánál. Ezeket figyelembe véve a legfőbb cél az, hogy a fajta vagy fajtaváltozat hosszabb ideig életképes legyen.
A különféle tenyésztési módszerek közül a legismertebbek:
- Fajtatiszta tenyésztés
- Rokontenyésztés (Három változata: Igen szoros – Szoros – Kevésbé szoros tenyésztés)
- Vonaltenyésztés
- Vérvonal-tenyésztés
1. A fajtatiszta tenyésztésnél a követelmény, hogy csak azonos fajta galambokat lehet összepárosítani. Ez az alapja a többi tenyésztési módszernek.
2. A rokontenyésztésnél a lényeg, hogy 3-4 nemzedéken belül legyenek a közös ősök. Ezen belül az igen szoros-módszer alkalmazásánál a szülő-gyerek, illetve az édestestvérek párosítása jöhet számításba. A másik kettőnél a távolabbi rokonok párosítása lehetséges, de minden esetben közös ősnek kell lenni.
3. Vonaltenyésztés az a módszer, amelynél több kimagasló jó tulajdonsággal rendelkező egyedre van felépítve az állomány. Pl: nagy húskihozatal, kiváló forma, erős csontozat, stb.
4. Vérvonal-tenyésztés egy olyan változat, amelynél egy kimagasló tulajdonságokkal rendelkező galambra alapozzák az állományt. Az lehet egy alapító hím vagy tojó is.
Amire minden tenyésztőnek figyelni kell
Minden tenyésztési módszernél nagy szakértelemre van szükség, mert a legjobb szándék ellenére a rossz tulajdonságok is felszínre jöhetnek, ez pedig óhatatlanul az állomány leromlásához vezethet. Ezért
nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy minden állatfajta tenyésztésénél a szerencse-faktor nagy súllyal esik latba.
Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a galambpárok nincsenek elkülönítve egymástól, így bármennyire is monogám természetűek a galambok, előfordulhat, hogy az utód egy másik hímtől származik. A galambok jellemző párzási aktus közben ugyanis előfordulhat, hogy míg a tojó elhelyezkedik és arra vár, hogy a párja elvégezze a „kötelességét”, ebben egy másik, fiatal, szexre éhes(ebb) hím megelőzi. Ez csak úgy akadályozható meg, ha külön költőketrecben tartjuk a párokat.
(Heather Paul / Flickr.com)
Akár így, akár másképp, egy kiváló állománynál is előfordulhat, hogy előjön a lappangó nem kívánatos tulajdonság. Ilyenkor a fajtaleírásnak megfelelő, kiváló képességekkel rendelkező galambot kell keresnünk, mellyel a nem kívánatos hibát ki tudjuk javítani. Ám ez sem jelent biztos megoldást, hiszen közben arra is ügyelni kell, hogy az a „kiváló” egyed ne hordozzon más jellegű hibákat.
Annál az állománynál, amelynél az összes egyed elérte a kiváló minőségű szintet, ott egy-egy kisebb hibát nem nehéz kijavítani, ahhoz elég egy-két év. De ehhez a tenyésztőnek ismernie kell az állományának minden egyedét és azoknak az őseit, mert ezek ismeretében tudja majd könnyen elvégezni az ilyen javításokat. Például, ha látja, hogy a tojónak keskenyebb a feje a kelleténél, akkor az állományában keres egy olyan hímet, melynek örökletesen széles feje van, ezáltal az utódban nagy valószínűséggel mutatkozni fog a javulás. Ez persze azt is feltételezi, hogy a tenyésztő rátermettségén kívül a genetikában is jártas, és van még némi szerencséje is. Az itt leírt alapokon túl a tenyésztésnek természetesen nagyon sok változata létezik, sőt, az is kijelenthető, hogy ahány tenyésztő annyi elképzelés. Az viszont közös minden tenyésztésben, hogy a sikerhez mindenekelőtt szerencse, szerencse és szerencse kell, majd csak ezután jön a tudás…
Pusztai Lajos, galambtenyésztő