A sorozat első részében a Magyar óriás galambról írtam, amely az egyik legősibb magyar fajta. Mostani írásomban visszaugrok a jelenbe, és a legújabban elfogadott magyar fajtáról adok egy kis tájékoztatást, fajtaismeretet. Ennek  hivatalos neve: Alföldi dudoros posta.

Nem véletlenül írtam, hogy a “legújabban elfogadott”, mert valójában ez nem egy újonnan kitenyésztett fajta, hanem egy körülbelül száz éves múltú. Bárhogy szépítjük, ez a fajta a hírvivő posta, a mai értelemben röpposta. A régmúltban ezek a galambok a termetük és a fejük durvaságából adódóan lassúbbak voltak, mint a maiak. Az akkori híres tenyésztők mindig arra törekedtek, hogy minél gyorsabban tudják megtenni azt a bizonyos távolságot, és a tenyésztés erre irányult. Valójában csak a név változott, mert ezeket a gyors galambokat abban az időben hírvivőnek nevezték, nem pöppostának.

A galambászat után érdeklődők pontosan tudják, sokszor milyen nehéz megmondani, pontosan honnan ered egy-egy fajta, vagy, hogy mitől alakult olyanná a külleme, amilyennek ma ismerjük. Ezekre a kérdésekre sokszor csak megközelítőleg pontos válaszokat lehet adni. A most induló sorozatomban ezen nehézségek ellenére mégis megpróbálom bemutatni a kifejezetten magyarként számon tartott galambfajtákat az olvasóknak.

Már önmagában azt a kérdést sem könnyű megválaszolni, hogy mi számít magyarnak. Bizony, az irodalmi adatok sem mindig egybecsengők. Gyakorlatilag azt sem lehet pontosan megmondani, hány magyar kitenyésztésű fajta van, mert ehhez előbb azt kéne tisztázni, mely történelmi régiókat értjük magyar alatt. Ne felejtsük, több évszázadról kell beszélni. Akárhogyan számoljuk is, a mostani adatok szerint jelenleg megközelítőleg 50 fajtát ismernek el magyarnak. Közülük a legrégebbi fajta a Magyar Óriás. Ezt mutatom be mostani írásomban.