Onagadori (forrás: wikipedia)

A leghosszabb farktollú fajta az Onagadori, amely igen hasonlós a Főnixhez, gyakran össze is keverik vele. A fő különbség köztük az, hogy míg a Főnix rendszeresen levedli a farktollait, addig az Onagadorinál a vedlésért felelős gén hiányzik, így a tollak folyamatosan nőnek, egy kifejlett kakasnál akár a 10-13 métert is elérhetik. Ez a fajta is Japánból származik, és bár eredete homályba vész, legalább ezer éve ismerik már. Ez a díszfajta a tartási és elhelyezési igényei miatt különösen ritka. Ez nagyon meg is növeli az egyedek értékességét. Sokan a legszebb példányokat nem is viszik kiállításokra, nehogy a tollazat megsérüljön.

Aki nem ért a galambokhoz, annak is rögtön feltűnhet, hogy milyen különbségek lehetnek eltérő fajták lábai között. Mai írásomban ennek a testrésznek a jellegzetességeit veszem sorra – galambász szemmel. Alapként fontos leszögezni, hogy a láb mint testrész négy részre osztható. Ezek: a felső comb, az alsó comb, a lábközépcsont és az ujjak. A galambászokat ezek közül leginkább a lábközépcsont foglalkoztatja, vagy szakszóval: a csüd. Fajták tekintetében ugyanis ennek van a legnagyobb jelentősége. Már csak azért is, mert az utcákon, a parkokban sétáló galambokon csak ezt látjuk, amikor lépkednek, tipegnek a kis vékony lábaikon, a többi lábrészt nem látjuk, mert vagy a tollazata eltakarja vagy – mint a felső comb – a testben van.

A különféle baromfifajok, ezen belül is egyes fajták jelölése több okból is szükséges lehet. A haszoncélú baromfikat nem szükséges megjelölni. Viszont a fajtatiszta állomány egyedeit a tenyésztők megjelölik, így az utódok származása nyomon követhető. A szülőpár könnyen azonosítható. Ma már szinte csak a lábgyűrűt használják, fajonként és fajtánként különböző méretűeket. Ennek pontos mérete miatt nem kell a kezdőknek sem aggódnia, mivel a legtöbb fajtaleírás megemlíti, hogy az adott fajtának mekkora lábgyűrű szükséges. A gyűrűk, mérettől függetlenül, több színben is rendelkezésre állnak, ki-ki saját kedvére, vagy a baromfik színe alapján választhat. Az Országos Szövetség tagjai évente igényelhetnek gyűrűt, melyeknek a számát a Szövetség feljegyzi és nyilvántartásba veszi. A Szövetség által szervezett

Múlt heti cikkemben arról írtam, hogy mely egyedeket, milyen kiállításra vinni. Ezúttal a helyszíni bírálat menetéről ejtenék pár szót.

A megbízott bírálók általában 70 galambot bírálnak, ez a mennyiség lehet egy fajtából is, de akár 3-5 különböző fajta is. Ez mindig attól függ, hogy ki milyen szakvégzettséggel rendelkezik, és persze, hogy hány egyed érkezett egy bizonyos fajtából.

Nagy általánosságban (nem a hivatalos csoportosítás szerint) négy fajtacsoportba sorolhatjuk a fajtákat: alak-galamb, tollalakzatos, begyes illetve röp-galambok. Természetesen minden csoporthoz más és más szaktudás, szakértelem szükséges.

A kiállítások szezonjában foglalkoztunk már általánosságban a kisállatokat bemutató, versenyeztető kiállításokkal, most pedig kifejezetten a galambok seregszemléit mutatjuk be.

Szeptember vége van, lassan befejeződik a galambjainknál a tollváltás. Most kezdődik a galambtenyésztők népes táborában az éves munka bemutatása és az eredmény számonkérése. Az, hogy ki milyen munkát végzett egész évben, a kiállításokon mérhető le.

Ahhoz, hogy a kiállított és a nagyközönségnek bemutatott galambjaink meg tudják mutatni szépségüket és eredményesek legyenek, ahhoz jó minőségű táplálék szükséges. A tenyésztőknek olyan tartási körülményeket kell biztosítani a galambjaiknak a galambházban, vagy, ahogy mi mondjuk, a dúcban, hogy a tollazatuk ne töredezzen, és ne piszkolódjon be.

Múlt heti írásunkban arról volt szó, hogy hol és milyen körülmények között rendeznek kisállattenyésztőknek kiállításokat, illetve, hogy milyen részleteket néznek a bírálók az állatokon. Most, a folytatásban, arra térek ki, hogy hogyan zajlik a bírálat, hogyan választják ki a díjazandó példányokat.

Miután minden kiállított egyedet megvizsgáltak bírálói szemmel, a legmagasabb pontot elért “versenyzők” kerülnek górcső alá. Ez az egyik legizgalmasabb része a bírálatnak. Volt szerencsém bírálóként, illetve rendezőként is megtapasztalni, hogy milyen nehéz ez a feladat. Ilyenkor, szárnyasok esetében, a kiállítási ketrecben egymás mellé, de külön, elválasztott részekben helyezik el az azonos, magas pontszámot elért egyedeket. Majd újra, alaposan átveszik pontról pontra a korábban, a selejtezés során egyszer már vizsgált jegyeket: a küllemet, a színt, a tollazatot, a csőrt, a lábakat, a szemeket, de még a kiállást, a mozgékonyságot, a viselkedést is. Ezeket összevetve igyekeznek a bírák eldönteni, hogy végül melyik egyed a legkiválóbb. Az így kiválasztott állat lesz a fajtagyőztes.