Egy korábbi írásomban foglalkoztam az Egri kék galambokkal, most viszont egy  igazi fővárosi fajtát szeretnék alaposabban bemutatni, a Budai kéket, tekintettel arra, hogy nincs még egy fajta, amelynek a neve budai kitenyésztésre utalna.

„Egyes fajták kialakulása nagyon bonyolult, összetett folyamat eredménye, ezért többnyire csak nehezen követhető” - hangsúlyozza Dr. Szécsényi István állatorvos, és kijelentése a Budai kékre hatványozottan érvényes. Ez a fajta a rövidcsőrűek nagy családjába tartozik, mely igen szerteágazó, nagyon sok fajta képviseli ezt a csoportot. Fő jellemzőjük és a karakterük a fej megítélésében érhető tetten.

Aki nem foglalkozik napi szinten a galambok tenyésztésével, nem biztos, hogy különösebben sokat tud azokról az apró fogásokról, szakmai alapokról, amelyekre egy galambtenyésztőnek különösen figyelnie kell, amikor kis madarakat segít a világra azzal a céllal, hogy az ő elgondolásai szerinti tulajdonságokat testesítsenek meg. Ez alkalommal ezeket a feladatokat, szempontokat nézzük végig.

A madártenyésztőktől sok odafigyelést és gondoskodást kíván ez a feladat napról napra. Gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy ki milyen galambot tenyészt, ugyanarra kell figyelnie. Mivel a galambok a melegebb éghajlatot szeretik, a szaporodás a jó idő közeledtével kezdődik. Gyakorlatilag a tél vége felé, amikor még hideg van ugyan, de a galambok már egy héttel hamarabb megérzik a jobb idő közeledtét, és beindul a szervezetükben a szaporodáshoz nélkülözhetetlen biokémiai folyamat.

Ritka eset, amikor egy galambfajtáról, illetve annak kialakulásáról jól dokumentált bizonyítékok állnak rendelkezésünkre. Ilyen ritka eset a világ nagy Standardkönyvében jegyzett négy magyar fajta egyike, az Egri kék keringő története. Ezúttal ennek a fajtának kalandos tenyésztési históriájával ismertetjük meg olvasóinkat.

Az egri kék a fennmaradását és népszerűségét alighanem rendkívüli gyorsaságának köszönheti, amit egykor a hírközlésben használtak fel. A 20. századtól Eger és környékének lakói tartották nagy számban ezt a fajtát a maguk szórakoztatására.

A galambtenyésztés korántsem új keletű tudomány, hiszen a legjobb tudásunk szerint már több ezer éve próbálkoztak vele. A kutatások szerint 3000 évvel ezelőtt foglalkoztak vele komolyabban. Először természetesen a vadállatokat háziasítani kellett, és csak ezt követően lehetett megpróbálni az ember saját céljait megvalósítani, illetve az állatban fellelhető jó tulajdonságokat a saját maguk javára fordítani.

Az állattenyésztés manapság nagy szakértelmet igényel. A sikerhez sok, különféle szakterület ismerete szükséges. Hogy csak egy párat említsek: genetika, takarmányozás, egészségügy, higiénia, éghajlat, különböző gépészeti technikák…

Ezúttal folytatjuk a magyar galambfajtákat bemutató sorozatunkat, benne egy kevéssé ismert fajtával, az Alföldi buga galambbal. Sajnos, ez a küllemében is megkapó, színes fajta nem örvend nagy népszerűségnek, nem sokan tenyésztik.

Az Alföldi buga származásával kapcsolatban teljes a bizonytalanság, mert semmilyen megbízható forrás nem áll rendelkezésre. A legtöbb írás Szeged és a Szeged környéki tanyavilágot említi e fajta bölcsőjeként. Ezekkel szemben azonban, amikor 1959-ben Dr. Teremi Gábor a Baromfitenyésztés című szaklapban megemlítette az Alföldi buga galambokat, azok előfordulási helyét a nagykőrösi és kecskeméti tanyák tájára tette.

Aki nem ért a galambokhoz, annak is rögtön feltűnhet, hogy milyen különbségek lehetnek eltérő fajták lábai között. Mai írásomban ennek a testrésznek a jellegzetességeit veszem sorra – galambász szemmel. Alapként fontos leszögezni, hogy a láb mint testrész négy részre osztható. Ezek: a felső comb, az alsó comb, a lábközépcsont és az ujjak. A galambászokat ezek közül leginkább a lábközépcsont foglalkoztatja, vagy szakszóval: a csüd. Fajták tekintetében ugyanis ennek van a legnagyobb jelentősége. Már csak azért is, mert az utcákon, a parkokban sétáló galambokon csak ezt látjuk, amikor lépkednek, tipegnek a kis vékony lábaikon, a többi lábrészt nem látjuk, mert vagy a tollazata eltakarja vagy – mint a felső comb – a testben van.

Amikor a szerkesztő javasolta, hogy nézzek utána ennek a témának, átnéztem több szakirodalmat is, de nem találtam komolyabb elemzést ezzel kapcsolatban. Miért is kellene persze ezzel komolyabban foglalkozni, mondhatnánk, hiszen elvileg gondolhatnánk, hogy van a csőr, amivel a galambok - és tegyük, hozzá minden madárfajta - felveszi az eleséget felveszi (hétköznapi nyelven felcsipegeti) és kész! A helyzet azonban nem ilyen egyszerű különösen a galamboknál nem. Nézzük egy kicsit meg, milyenek az ideális galambcsőr-változatok, és hogyan lehet ezt megközelíteni a tenyésztésben.

Néhány különleges fajta bemutatása után ezúttal az úgynevezett tollalakzatos galambokat szeretném kicsit bővebben ismertetni. Akik látták az idáig bemutatott fajtákat, azoknak feltűnhetett, hogy egyes fajtáknál a fejen és a lábakon tűnnek fel különféle tollazatok, tollelváltozások, de a testen és a farkon – a kormánytollakon – semmilyen különlegességet nem láttak. Ezért most beszéljünk ezekről a szemet másképp gyönyörködtető fajtákról.

Fodros galamb

Az előző írásomban a begyes galambokról adtam egy kis ismertetőt, ezúttal pedig egy másik különleges csoportot mutatok be. Olyan galambokat gyűjtöttem össze, amelyeket a testük, pontosabban a nyakuk tesz figyelemre méltóvá.

Dán keringő

Míg a begyes galambok mindegyike egyetlen fajtacsoporthoz tartozott, addig ezúttal kicsit nehezebb a helyzetem, mivel ezek a galambok, amelyeknek legfőbb ismertető jegye a hosszú nyak, mind más és más fajtacsoportba tartoznak. A hosszú nyakúak között a következő galambok a legismertebbek: a Karrier, a Francia bagdetta, a Dán keringő, a Máltai, a Stargardi rezgőnyakú, a Tyúktarka, az Osztravai bagdetta.

Az ünnepek alatt a magyar fajták után néhány különleges galambfajtát mutatunk be, elsősorban képeken. Ezek közé tartoznak az úgynevezett begyes galambok, amelyek között például megkülönböztetünk magyar óriás begyest (lásd borítóképünkön), pomerániai begyest, amszterdami, angol, norwich-i vagy bajor begyest, stb.

Amszterdami ballonbegyes

A begyes galambok arról ismerhetők meg, hogy mindegyiknek több légzsákja van, ami egyébként természetes a galambok szervezetében. Mind a hímek, mind a tojók a begyüket felfújják és egy bizonyos ideig úgy is tudják tartani. Egyes megfigyelések szerint bizonyos esetekben a fajtától függetlenül előfordul, hogy a begy megtelik levegővel, és ez aztán nem is ereszkedik le magától, csak emberi segítséggel. Vélhetően az ilyen eseteket használták fel az egykori tenyésztők az ilyen fajták kialakításához, kitenyésztéséhez.