A galambászat után érdeklődők pontosan tudják, sokszor milyen nehéz megmondani, pontosan honnan ered egy-egy fajta, vagy, hogy mitől alakult olyanná a külleme, amilyennek ma ismerjük. Ezekre a kérdésekre sokszor csak megközelítőleg pontos válaszokat lehet adni. A most induló sorozatomban ezen nehézségek ellenére mégis megpróbálom bemutatni a kifejezetten magyarként számon tartott galambfajtákat az olvasóknak.
Már önmagában azt a kérdést sem könnyű megválaszolni, hogy mi számít magyarnak. Bizony, az irodalmi adatok sem mindig egybecsengők. Gyakorlatilag azt sem lehet pontosan megmondani, hány magyar kitenyésztésű fajta van, mert ehhez előbb azt kéne tisztázni, mely történelmi régiókat értjük magyar alatt. Ne felejtsük, több évszázadról kell beszélni. Akárhogyan számoljuk is, a mostani adatok szerint jelenleg megközelítőleg 50 fajtát ismernek el magyarnak. Közülük a legrégebbi fajta a Magyar Óriás. Ezt mutatom be mostani írásomban.
A Magyar Óriás fajta több száz év alatt alakult ki a mai formájára. Minden irodalmi forrás szerint ez az impozáns galambfajta a török hódoltság idejétől kezdve, vagyis a 16. századtól fejlődött. Fajtaleírását mégis csak 1960-ban fogadta el az akkori Szövetség (négy évvel később alakult meg a hazai fajtaklubja). Az idők folyamán több neve is volt: Magyar házi, Török, Paraszt, és még ki tudja, hogy az egyes területeken milyen nevet adhattak e-neki. De szerintem ez a mostani sem teljesen pontos, mert ha például beütjük valamelyik internetes keresőbe a magyar óriást („galamb” nélkül), akkor egyből a magyar óriás nyúlra jönnek ki találatok.
Guricza József tenyésztő fajtagyőztes tojója a 2012-es nagyatádi kiállításról (forrás: Magyar Óriás Galambtenyésztők Fajtaklubja honlapja)
Úgy látszik, immár örök talány marad, hogy a fajta kialakulását milyen formájú galambok segítették elő, mert ezekről nincsenek adatok. A Magyar Óriás tudatos tenyésztése valójában az 1900-as években kezdődött, és eleinte még a jellegzetes lábtollazata sem volt meg. Emlékszem még kis gyerekként, az 1940-es években az Alföldön a „török galambnak” csak fésűje, azaz fejdísze volt, de nem volt lábtollazata. (A fésű, a galamb tarkóján, fültől fülig érő, felfelé álló, kagyló formájú tollképződmény.)
Egyes írásokban céloznak arra, hogy valamilyen dobos fajta lehetett, amelyik a lábtollazat kialakulásában besegített. Van olyan magyarázat is, amely szerint ennek a mai típusnak a kialakulásában egy törökországi galambfajta nem vehetett részt, mert arrafelé hasonló típusú fajta nem volt ismert. Az mindenesetre nehezen képzelhető el, hogy a lábtollazat mutáció révén alakult volna ki. Akárhogyan is történt, az tény, hogy valamilyen lábtollas fajtát fel kellett használni a 10-15 cm-es lábtollazat kialakításában.
Ez a jellegzetes lábtoll egyébként a szép látványon kívül semmire sem jó, sőt a költés idején még hátrányt is okoz.
Ennek ellenére a galambok szerelmeseinek ez az impozáns fajta a fejdísszel és a dús lábtollazattal együtt alkot semmi máshoz sem fogható esztétikai látványt. És a lényeg, hogy ennek a szép, impozáns fajtának a kitenyésztésében magyar emberek vettek részt.
A tollazata valóban óriási, de valójában laza, amit csak a fejdísze és a rendkívül nagy lábtollazat miatt látunk ilyen nagynak. A Magyar Óriás átlagos testsúlya 80-90 dkg körül mozog. A hossza – csőrtől a farok végéig – 45-50 cm. A tollazata miatt elég rossz a költési arány, de egy-két szép utód látványa ezért is kárpótlást nyújt a tenyésztőjének. Ezzel a laza tollazattal viszont a Magyar Óriás egyedei rendkívül lomha mozgásúak, ezáltal olyan helyeken, ahol van szabad terület a környezet díszévévé válik. Nyugodtan merem ajánlani a tartását, mert nem képes hosszabb távon repülni, vagyis nem képes elhagyni sem a területet.
Igaz az is ugyanakkor, hogy vedlés idején egy kicsit több munkát ad a gazdájának, de higgyék, el megéri. Azt is figyelembe kell venni, hogy a különleges lábtollazata miatt ez a fajta megfelelő galambházat és olyan elhelyezést igényel, amelyek nem teszik tönkre ezt a szép díszét.
Pusztai Lajos